Bútorasztalos bútor

„(…) az asztalosság idilli mesterség, tiszta és ősi céhjegye: egy fakalapács.”

/Kosztolányi Dezső: Asztalos/

A modern bútoripar a kiegyezést követő időszakban, az 1870-es években telepedett meg Magyarországon. Központja a főváros lett: 1895-ben a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara tizenkét bútor- és épületasztalos telepet regisztrált. Ugyanakkor jelentősnek számítottak az olyan üzemek is, mint a Szabadkai Faipari Rt., vagy Grünwald István győri bútorgyára.
Az iparág történetében a következő nagy fordulatot az EU-s csatlakozás
hozta. 2004 óta egyre több faipari üzem kezdett környezetvédelmi projektbe, hogy teljes mértékben megfeleljen az EU szabványainak. Ennek hatása a gyári bútorasztalos szakmában is érezhető. A pályázati támogatásokat fejlesztésekre és beruházásokra fordítják. (Az elnyert összegeket például a porszennyezés mérséklésére, az elszívó- és szűrőberendezések korszerűsítésére, hangtompítók beszerelésére, a gőzölés korszerűsítésére, és hasonló célokra fordítják.)

A gyárban dolgozó asztalos általában egy terméken csak egyféle munkafolyamatot végez, például hasító szalagfűrésszel méretre szeleteli a fűrészárut. Az egyes munkadarabok így egymás után kerülnek a különböző munkaműveleteket begyakorolt szakmunkások kezébe, egészen addig, amíg a terméket összeállítják és összeszerelik. Korszerű faipari gépeken, modern technológiával dolgoznak a gyárakban, több műszakban. A nagyüzemek általában olcsóbb, viszonylag minőségi tömegtermékeket gyártanak.

A hazai bútorasztalos vállalkozásoknak egyre erőteljesebb versenyben kell boldogulniuk. Ennek okai többek között:
• fejlett EU-s bútornagyhatalmak piaci hatása (az olasz, spanyol, német
bútorgyárak nagy választékban kínálnak minőségi termékeket),
• a kínai cégek előretörése,

• a lengyel tömegtermékek áradata,
• az egyre szigorodó uniós környezetvédelmi előírások.

A kis- és középvállalkozások, valamint a nagyvállalatok általában hátrányba kerültek külföldi versenytársaikkal szemben. Az uniós csatlakozás óta kedvezőtlenül fejlődött a faipar, és a gazdasági válság is rontott a helyzeten. A szakma termékeinek legnagyobb felvevőpiacát az ipari és lakossági
építkezések, az építőipari, dekoratőri beruházások jelentik. A közösségi
fogyasztás csökkent, hiszen kevesebben újítják fel lakásukat, és kevesebben
építkeznek, vásárolnak bútort. Mindez erőteljesen visszaveti a hazai faipar teljesítményét. Ugyanakkor a fogyasztók elvárásai, termékhasználati-, termékváltási szokásai, valamint a divat hatása új lehetőségeket teremtenek a bútorpiac résztvevőinek. Rövid- és középtávon csak az a vállalat maradhat versenyben, amely jól körülhatárolt piaci területen, tömeggyártásra berendezkedve lesz képes megfelelni az egyéni szükségleteknek. Mindennek megfelelően elterjed a személyre szabott bútorok készítése, valamint a különleges gyártási módszerek alkalmazása. Az elavult technológiát alkalmazó, magas gyártási költséggel dolgozó gyárak helyét a lendületesebben fejlődő kis- és középüzemek veszik át.

B. Attila magánvállalkozó így beszél a bútorasztalos szakmáról:

„Egyre többen látjuk úgy, hogy a kisebb üzemek, magánzók, az egyedi gyártás felé mozdulnak. Mind a kicsikre, mind a nagyokra nehéz évek várnak az élesedő uniós előírások, valamint a magas áfa- és adókötelezettségek miatt. Erős szelektálódás várható. Csak a legerősebbek élik túl a versenyt. Ugyanakkor az import bútor még nagyobb szeletet hasít ki a hazai piacból. Abban tudunk csak reménykedni, hogy fontos érték a megrendelők számára a megbízhatóság, a szakértelem, valamint az egyedi tervezés, amit mi, magánzók igyekszünk biztosítani.”